Boross Péter, a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság elnöke megnyitó beszédében tipikusan magyarországi kiállításnak nevezte a tárlatot, hiszen máshol az elhunyt rabokat kiadták családjaiknak. „A XX. században a hazai börtöntemetőkben nyugvó egykori fogvatartottak áldozatok voltak – tette hozzá –, akik áttörték az idegen uralom elviselésének határát, áldozatuk hatása pedig mind a mai napig meghatározza a magyarság szellemiségét.”

Az elsősorban Urbán Tamás fotóművész felvételeit bemutató válogatásban az első dátum 1852, amikor hatályba lépett az osztrák birodalmi büntető törvénykönyv, és ezzel a szabadságvesztés vált a központi büntetési formává hazánk területén is. Az ezt követő években kezdődött meg, de csak a kiegyezés után vált teljessé a magyar börtönök hálózatának kiépítése. A hazai fogházak és fegyházak világának arculatát mind a mai napig ezek az épületek határozzák meg.

Történelmi adatok szerint az első világháborút megelőző időszakban a fogvatartottak létszáma 14-16 ezer fő között volt, majd a Kádár-korszakban, a területileg egyharmadára zsugorodott országban, a húszezret is elérte. A kivégzetteket vagy a börtönökben természetes halállal elhunyt fogvatartottakat egészen a múlt század hatvanas éveinek közepéig külön rabtemetőkben temették el. Ezt a világot mindezidáig nagyon kevesen kutatták, önálló kiállítást pedig még soha nem szerveztek a kérdésről.

A dokumentumokból kiderül, hogy ezeken a temetéseken nem vehettek részt a gyászoló családtagok vagy barátok, mindössze a fegyintézeti lelkész vett végső búcsút az elhunyt fegyencektől. A polgári időkben fejfájukon vagy a sírt jelölő kőkockán név helyett csak egy szám állhatott. A történelem viharai során az elhunytak halotti anyakönyvei jórészt elkallódtak, megsemmisültek, ma tehát nagyon nehéz megmondani, hogy név szerint kik nyugszanak ezekben a sírokban.

A kiállítás dokumentumai között a legkülönlegesebb a márianosztrai börtön rabtemetőjének anyaga. Nemcsak azért, mert közel háromszáz sírhelyet lehet ott megszámolni, hanem azért is, mert a fegyencnők mellé temették az őket őrző vincés apácákat, majd 1951-től ide kerültek az ott raboskodó férfi politikai elítéltek is. A nővérek közül soknak a nevét megőrizték a fejfák, az 1961-ig eltemetett politikai foglyok sírhelyét pedig egy kimutatás alapján lehetett azonosítani.

A kiállításon külön rész foglalkozik a váci rabtemetőben található emlékekkel, ahová még Recskről is szállítottak elhunytakat, továbbá a Sopronkőhidán nyugvó foglyok sírjaival. A legismertebb börtöntemető mégis a 301-es és a 298-as parcella a rákoskeresztúri Újköztemetőben. A dokumentumok arról vallanak, hogy a Gyűjtőfogház rabjait halálukban is meggyalázták, nyomukat is igyekeztek eltüntetni a föld színéről. Nem véletlen, hogy a 301-es parcellában 113 azonosítatlan holttest található, kilétükről, ítéletük politikai jellegéről további kutatások szükségesek. A Kegyeleti Múzeum irattárában az 56-os forradalom után kivégzettek közül 332 személy dokumentumai szerepelnek, közülük a legismertebbek Nagy Imre miniszterelnök és mártírtársai.

A Budapesti Igazságügyi Orvosszakértői Intézet az 1945 és 1962 között börtönökben vagy közkórházakban politikai áldozatként elhunytak számát ezelőtt öt évvel 2774 főben adta meg. A BTI Zrt. Kegyeleti Múzeumának legújabb kiállítása emléket állít valamennyi rabtemetőben nyugvó halottnak.